Ma a keresztény hit iránt ellenséges mohamedán bevándorlók millióit akarják betelepíteni Európába egyes politikusok

Lezsák Sándor – 2017.09.28. 01:52 

Kedves Komárom!

A helybéliek áldozatkészségével, a Lakitelek Népfőiskola támogatásával készített, Lantos Gyöngyi és Máté István szobrászművészek munkái révén, ismét egy alkotással gyarapodik Komárom magyar kulturális emlékeket és a történelmi múltat idéző szoborparkja, Petőfi Sándor szobrával. Jókai Mór szobra már közel egy évszázada összeforrt Komárom mindennapjaival, Klapka Györgyé és az aradi vértanúk emlékműve szintén. Az utóbbi negyed évszázadban avatták fel Csokonai Vitéz Mihály szobrát, Szent István király lovas szobrát, Selye János mellszobrát, Lehár Ferenc bronzszobrát, Kaszás Attila egész alakos szobrát, Szent Imre bronz mellszobrát, és a kitelepítettek, elhurcoltak emlékművét. Szerte a világon minden magyarok által is lakott település közterületén kellenek olyan helyszínek, ahol a nemzeti és egyházi ünnepeinken, jeles évfordulókon közösen ünnepelhetnek nemzettársaink.

Petőfit sok személyes és emberi kapcsolat fűzte Komáromhoz. Még nem volt húszesztendős, amikor a Jókai családnál vendégeskedve itt írta meg a Dunánál című versét 1842-ben. Két év múlva az Erzsébet-szigeten időzött Jókaival – azon a szigeten, ahol Csokonai Vitéz Mihály megismerkedett Lillával. 

Petőfit erős barátság fűzte Egressy Bénihez, a Szózatot megzenésítő zeneszerzőhöz. Egressy megzenésítette Petőfi több versét, többek között a Nemzeti dalt is. Egressy 1849 nyarától a komáromi várat védő honvédek között harcolt és a vár védelmében tanúsított bátorsága révén érdemelte ki a „Komárom hőse” címet.

Itt emlékezhetünk meg Kuppis Vilmosról is, aki Petőfi barátja és bajtársa a katonai pályán, mert szinte egy időben álltak be katonának 1839 őszén. Petőfivel levelezett később is. Itt élt Komáromban.

Hadd említsük meg a komáromi írófejedelem, Jókai Mór és Petőfi Sándor utolsó találkozását. 1849 májusának végén Budavár bevételének a tiszteletére díszebéd volt a Nemzeti Múzeum nagytermében. Az ebéden Jókai és Petőfi egymással szemben kaptak helyet. Több pohárköszöntő elhangzott, Jókai azokra a leendő hősökre emelte a poharát, akik a szabadságharc folyamán még ezután fognak elesni. Zavart csend támadt – a szemben ülő Petőfi fölemelte a poharát és koccintott vele – majd azt mondta: „Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharadat!”

Mintegy két hónap múlva a köszöntő Petőfi sorsában is beteljesedett!

A hetvenes évek elején egy tanyasi iskolában tanítottam Lakitelek mellett, Szikrában. Nyáron egyedül jártam be Segesvár környékét. Fényképet akartam készíteni Ispánkútról, Petőfi halálának feltételezett helyszínéről. Órákon át bolyongtam, erre küldtek, arra küldtek, de a keresett kutat nem találtam. Estébe hajlott már, amikor Székelykeresztúron kötöttem ki. Hatalmas körtefa alatt, egy padon megpihentem. Öreg, fehér hajú tanító ült mellém és szólított meg, hogy mi járatban vagyok. Elmondtam, hogy Kecskemét mellett egy tanyasi iskolában tanítok, és azt a helyet keresem, ahol Petőfit egy kozák dzsidás halálra döfte.

Az öreg tanító szelíden mosolygott – ne keresse azt kedves, fiatal barátom – mondta –, Petőfi Sándornak a Kárpát-medencében minden faluban lehetne bölcsője is, meg koporsója is. Az öreg tanító mondata olyan útravaló volt számomra, hogy még ma is ebbe kapaszkodom. Ma is, amikor itt Komáromban bronz mellszobrot avatunk Petőfinek.

Ezen a tájon különösen mostoha sors jutott a magyar történelmi és irodalmi múltat megörökítő közterületi alkotásoknak. A húszas években sok településről eltűntek a Petőfi Sándornak emléket állító szobrok és emléktáblák. Közismert eset volt a pozsonyi, a Kossuth-szoborral együtt ledöntött Petőfi-szobor ügye. A stószi remete, Fábry Zoltán a harmincas évek második felében szemlélhette meg egy istállóban a többszörösen sérült szobrot, és elmerengett a jövőjéről. Hosszas hányattatás után a restaurált szobor 2003-tól ismét áll Pozsonyban, ha nem is az eredeti helyén, mivel a Petőfi nyelvén beszélő pozsonyiakat 1945 után kitelepítették vagy csehországi rabmunkára száműzték. 

Petőfi ellen ebben a vészkorszakban gyakran emlegették azt a vádat, hogy ő elvakult magyar nacionalista volt, és ezért érdemtelen a közterületi emlékhelyre. Természetesen nem volt igaz ez az állítás, magának Petőfinek a költeményei cáfolják a vádakat. Ő mindig hitt az elnyomott népek összefogásában, és ez a hit nem fért össze semmiféle nacionalista meggyőződéssel. Az Egy gondolat bánt engemet című versében a vers befejező, leghangsúlyosabb részében vallja, hogy valamennyi emberért, a világszabadságért elesett hősök közé szeretne tartozni. Nagyon jól látta, hogy a nagyhatalmak ellen csakis az elnyomott népek szövetsége veheti fel sikerrel a küzdelmet. 

Az Európa csendes, újra csendes című költeménye aggodalmat tükröz amiatt, hogy 1849 elejéig a népek tavaszának, 1849 kezdetének a forradalmai sorra elbuktak és magára maradt a magyarországi forradalom. 

Ha Petőfi politikai hovatartozását mai kategóriák szerint akarná valaki meghatározni, kudarcot vallana. Jobboldali volt, mert a nemzet volt a szívügye? Baloldali volt, mert nem szerette a királyokat, de hitt a forradalmak nagyszerűségében és a „nép nevében” szólt? Konzervatív volt, mert szerette a hazát, Kölcsey nyomán „minden előtt”? Liberális volt, mert vezérlő eszméje volt a szabadság? Könnyű belátni ezeknek a ma használatos politikai kategóriáknak és minősítéseknek az értelmetlenségét Petőfire vetítve. Ő a reformkor nagyjainak radikális utódja volt úgy, ahogy az az ő éveinek történelmi szükségletei megkövetelték, és személyes lelki adottságai, költői alkata meghatározták. Mondhatjuk-e mégis, hogy liberális volt, hiszen lobogott benne a szabadság vágya? Mondhatjuk ezt a 19. századi liberalizmus értelmében, melynek semmi köze ahhoz, amivé a huszadik században és napjainkban lett. Nem az egyén és a kevesek szabadságát helyezte ugyanis a közössége elé, hanem az ember közösségei, a népek, nemzetek szabadságát a zsarnokság, az idegen elnyomás minden változatával szemben. Amikor a magyarság szabadságáért emelt szót, akkor a népek – valamennyi nép – szabadságában gondolkodott. Nagy álma a „szent szabadság” volt, és itt a „szent” azt is jelentette, hogy minden nép, minden nemzet szabadságaként tehát egyetemesen sérthetetlen. Amikor a hazáról szól, akkor a haza minden polgáráról – nemzetiségére, származására, vallására való tekintet nélkül – szól. Hrúz Mária és a „vén bakancsos” Petrovics szabadságáról is.

Mi a különbség a nemzeti liberális és a mai neoliberális, szocliberális eszme között?

A belső nemzeti kötődést bomlasztó, a kereszténységet, erkölcsöt züllesztő mai neoliberális politikai erők és a 19. század első harmadára, közepére jellemző nemzeti liberalizmus között a különbséget így lehet egyszerűen érzékeltetni: Kölcsey, Kossuth és Wesselényi a szabadságot nem kisajátítani, hanem kiterjeszteni akarta. Széchényinek és Eötvösnek a korabeli rendszerváltás nem üzleti vállalkozás volt, hanem erkölcsi feladat, küldetés, igazságtétel. Petőfi világszabadsága nem kozmopolita álom, ábránd, hanem népek, nyelvek és kultúrák szabadsága.

Petőfi Sándor hősi halála óta eltelt bő másfél évszázad. Az eszmények, melyek akkor, a 19. században magukkal ragadták Európa népeit – köztük a haza, a szabadság, a népek-nemzetek önrendelkezése – élnek ugyan a tisztességes, gondolkodó emberek millióiban, de a mai ellenerők új eszközökkel igyekeznek újabb alárendeltségbe taszítani a népeket.

Ma sanda politikai szándékok félremagyarázzák akár a kereszténységnek mint vallási meggyőződésnek, akár a liberalizmusnak mint politikai irányzatnak az eredeti tartalmát. Ma, amikor a keresztény hit iránt ellenséges mohamedán bevándorlók millióit akarják betelepíteni Európába befolyásos politikusok, arra hivatkoznak, hogy egy hithű kereszténynek élelemmel, szállással és öleléssel kell fogadnia az őhozzá ellenségesen viszonyuló migránsokat, kiknek egyébként hetven százaléka húsz-harminc év közötti, katonaviselt fiatal. Önfeladást, behódolást követelnek meg Európa keresztényeitől, holott ez egyáltalán nem következik abból, hogy a keresztény világnézet békés és toleráns. De ha meg kell védeni magunkat – akkor a magyar alapítású pálos rend tagjai is fegyvert fogtak a török hódítók ellen, és ha meg kell védeni templomaink tisztaságát, akkor Jézus Krisztus is korbácsot használt az Isten Házát üzleti és haszonszerző célokra süllyesztő kufárok ellen.

„Európa csendes, újra csendes” – mondhatnánk szomorúan Petőfivel. Most azonban nem csendes. Európában hangzavar van és késztetés az önfeladásra. Napjainkban magyarnak és szlováknak egyaránt, euró­painak és kereszténynek egyaránt ezzel szemben kell megtalálni az eszközöket önmaga védelmében. Ha nyugat felől ehhez a küzdelemhez már nem jönnek példák, kezdeményezések, akkor Európának e viharvert szegletében kell a népeknek összefogással, bátorsággal és belátással új példát szolgáltatni Euró­pának. Ez most nem reménytelen. A közös veszélytudat békéltető is, szervezőerő is lehet. Itt, a Kárpát-medencében a magyarság lehet kezdeményező, kellő öntudattal, egész Európa jövőjére tekintettel.

Isten éltesse Komárom városát! 

Elhangzott Észak-Komáromban, a Jókai Színházban 2017. szeptember 22-én, Petőfi Sándor bronz mellszobrának avatóünnepségén