Sok a hasonlóság a kitelepítettek és az állampolgárságuktól manapság megfosztottak sorsa között
2016. április 13., szerda 8:26 | Hírek.sk | Forrás: Hírek.sk, - miskó -
KOMÁROM. Az Egy Jobb Komáromért polgári társulás a dél-komáromi Endresz Csoport Egyesülettel és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal közösen április 12-én este a komáromi Meghurcoltak emlékművénél tartott megemlékezést koszorúzással és gyertyagyújtással a Felvidékről deportáltak és kitelepítettek emlékére. A rendezvényen, ahol a Komáromi Szekeresgazdák álltak díszőrséget, a szlovák állampolgárságától megfosztott Fehér István gimnáziumi tanár múltidéző és intő szavai hangzottak el.
Az előző években a helyi Te Ügyed Kör (TÜKÖR) rendezett megemlékezéseket a saját sanyarú sorsuk terhe alatt görnyedező, ám magyarságukról annak dacára le nem mondó meghurcoltak Megye utcai emlékművénél. Miután a Feszty Zsolt vezette Te Ügyed Kör trianoni emlékoszloppal gazdagította magyar közösségünket és a június 4-i városi megemlékezések főszervezőjévé vált, a kitelepítettekről való komáromi emlékestek átmenetileg szüneteltek. Idén az Egy Jobb Komáromért (EJK) polgári társulás átvette a stafétabotot, és túlparti barátaival, az Endresz Csoport Egyesület tagjaival és az ifjabb nemzedék képviselőivel együtt biztosította a hajdani koszorúzások és mécsesgyújtások folytonosságát.
A kedd esti rendezvényen a szervező Egy Jobb Komáromért képviseletében Pint Tibor mérnök üdvözölte a több nemzedékhez tartozó jelenlevőket – a komáromiakon kívül az Ógyalláról és több közeli községből érkezőket, akik fontosnak tartották, hogy közösen emlékezzenek a hajdani eseményekre. Majd Nagy Ferenc versmondó Wass Albert Üzenet haza című költeményével üzent: „annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok, s a víz szalad és csak a kő marad, a kő marad...”.
A megemlékezés szónoka a szlovák állampolgárságától akarata ellenére megfosztott Fehér István komáromi gimnáziumtanár volt, aki beszédében hangsúlyozta: Trianon után a felvidéki magyarok deportálása és kitelepítése a második óriási megaláztatás, amiről sosem feledkezhetünk meg. Hozzátette: a Meghurcoltak emlékművének részét képező kifejező arcok élethűen árulkodnak az elődeink által 1945-49 között átélt borzalmakról. Arról az időszakról, amikor hozzávetőleg 285 ezerrel csökkent a felvidéki magyarság száma, a szülőföldjükön maradók közül pedig több mint 400 ezren kérvényezték a szlovák nemzetiséget annak érdekében, hogy megtarthassák az otthonaikat, vagyonukat. Bár átmenetileg lemondtak a magyarságukról, de a következő népszámlálás során javarészük ismét magyar nemzetiségűnek merte vallani magát. A továbbiakban az egykori megdöbbentő események saját családjával kapcsolatos vonatkozásairól szólt. Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a jelenkori politika nem fogadóképes az efféle dolgokra, inkább jobbnak tartja mindezt elhallgatni.
„Pedig az ördög ma sem alszik. 1989 óta Szlovákiában olyan törvények születtek, mint a nyelv- és állampolgársági törvény, megtörténhetett a Hedvig-ügy, folytatódik az állampolgársági cirkusz, valamint az Európai Unió liberális csúcsvezetése is ilyen tekintetben mossa saját kezét. Ahelyett, hogy például e témával foglalkozna, a migránsok honfoglalásához nyújt hathatós segítséget. Velük teljesen másként bánik, mint velünk. Pedig ha a múlt hibáiból nem tanulunk, a valós problémákról nem beszélünk, akkor azokat csak elmélyítjük, megoldás továbbra sem születik. Vegyük elejét a hazudozásoknak, vegyünk példát meghurcolt elődeinkről, akik egész életük munkájának a gyümölcseiről mondtak le annak érdekében, hogy megmaradhassanak magyaroknak!” – fejtette ki.
A megemlékezések folytonosságának szükségszerűségét ekképp indokolta: „Legalább két okot tudok mondani. Az egyik az, hogy ha valamiről rendszeresen nem beszélünk, azt az emberek idővel elfelejtik, mintha meg sem történt volna. Múltunk ismerete nélkül pedig nincs jövőnk! A másik pedig a téma időszerűsége. Hiszen a kitelepítések során is arról volt szó, hogy az embereket megfosztották az állampolgárságuktól, és a felvidéki jogfosztottakkal ez idő tájt is ugyanezt teszik. Annyi a különbség, hogy bennünket, a magunkat kettős állampolgároknak tartó felvidéki magyarokat otthonainktól, vagyonunktól még nem fosztottak meg, nem zavartak át a határ túloldalára. Hivatalosan szlovák állampolgárságunk azonban már nekünk sincs – ez jelenti a párhuzamot, és ki tudja, mi vár még ránk, hogyan alakul a sorsunk...“.
Fehér István továbbgondolásra késztető beszéde után Török Máté, a Selye János Gimnázium (SJG) diákja Wass Albert Hontalanság hitvallása című versét mondta el: „Hontalan vagyok, Mert vallom, hogy a gondolat szabad, Mert hazám ott van a Kárpátok alatt, És népem a magyar...“. Csóka Dávid (SJG) pedig két társa, Nagy Csomor István (SJG) és Biricz Bence (Ipari Középiskola) zenei kíséretével énekelte el a Csík zenekar Én vagyok az, aki nem jó című dalát.
Az emlékműsor záróakkordjaként a jelenlevő civil szervezetek, mozgalmak és ifjúsági csoportok képviselői koszorúkat és virágcsokrokat helyeztek el az emlékműnél, ahol magánszemélyek is gyújtottak mécseseket.
Fehér István portálunknak részletesebben is ecsetelte a családját a beneši dekrétumok következtében érő megaláztatásokat, megpróbáltatásokat.
„Édesanyám és édesapám családja egyaránt a magyarságát vállaló családok közé tartozott. Apámék szegények voltak, ezért nekik a csehországi deportálás jutott osztályrészül. Mivel az apai nagyapám a II. világháború során a fronton vesztette életét, ezért a beneši törvények alapján nagyanyámat, mint négygyermekes családfenntartót nem is lett volna szabad deportálni. Mégis a nagy téli hidegben fűtetlen marhavagonokban útnak indították őket, a csehországi Szudéta-vidékig meg sem álltak velük. Apám két húgának megfagytak a lábujjai, mert férfi nélküli családként a cseh gazdák nem választották ki őket a kemény munkára. A férfiakat a zimankóban derékig levetkőztették, és az izmosabbak gyorsan gazdára leltek. Nagyanyámék azonban három hétig a vasút mellett fagyoskodtak, senkinek sem kellettek. Szerencséjükre az aránylag emberséges vasutas a gyerekeket időnként beengedte melegedni az állomás épületébe. Amikor apu húgainak megfagytak a lábujjai, ő az öccsével együtt a saját tíz-tíz percnyi melegedéséről lemondott a lánytestvérek javára. Három hét elteltével egy ottani lakos megsajnálta és magával vitte őket. Megalázó módon istállóban kellett lakniuk, nehéz munkáért fizetést nem, csak szerény ellátást kaptak. Közel hat és fél év után térhettek csak haza, addig azonban nagyon embertelen bánásmódban részesültek“ – ecsetelte a történteket.
Azt is elmondta, hogy édesanyja gazdagabb családja pedig 1947-ben a kitelepítések részesévé vált volna, de végül azt sikerült megúsznia. „Őket egy pénteki napon indították volna útnak, de a nagyméretű nemzetközi tiltakozás hatására két nappal korábban, azaz szerdán leállították a felvidéki magyarok meghurcoltatását. Nekik tehát nem kellett távozniuk a szülőföldjükről a megadott Pécs közeli településre. Anyai nagyanyám testvérét azonban a családjával együtt kitelepítették a Fejér megye Móri járásában található Isztimér községbe, ahol később letettem a magyar állampolgársági eskümet. Gyermekként sok időt töltöttem e faluban, ahol a két bátorkeszi nagymamámon kívül egy szerető harmadikra találtam. Csak kamaszként értettem meg azt, hogy a „3. nagymamám“ hogyan is került oda. Bár a szocializmus éveiben csak nagyon kevés családban mertek nyíltan beszélni a deportálásokról és kitelepítésekről, a mi családunkban ez másként volt: apám és apai nagyanyám jóvoltából nálunk a konyhaasztal mellett is gyakran került terítékre ez a téma“ – mesélte el.
A Hírek.sk kérdésére, hogy a felvidéki magyarok meghurcoltatása kapcsán kiktől várna jogorvoslatot, elmondta, hogy elsősorban a szlovák kormánytól, de az új kormány összetétele láttán ebben nem reménykedik. „Kérdezem én: hogyan lehetséges az, hogy Szlovákiát a Beneš-dekrétumokkal és a kassai kormányprogrammal együtt felvették az Európai Unióba? Továbbá azt: miként lehetséges az, hogy egy uniós állampolgárt a saját szülőföldjén akarata ellenére megfosszanak a saját állampolgárságától? Attól a jogi doktor Robert Ficótól várom-várjuk a jogorvoslatot, aki embereivel együtt az alkotmánnyal szembe menő állampolgársági törvényét megalkotta. Ez siralmas és szánalmas. Vajon mi vár még ránk...?!“ -- tette fel a kérdést Fehér István.
