Köszönetünket fejezzük ki a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum munkatársának
Szabó Attilának a rendelkezésre bocsátott életrajzért.

Endresz György a hadseregben

A háború híre már itt, Tolmain-ben éri és 1914 júliusában kerül az orosz harctérre, immár hadnagyként. 1914. augusztus 17-én Jardónál esik át a tűzkeresztségen s 1914. szeptember 6-án fejlövéssel szerzi meg első sebesülését. Nem megy kórházba, a fronton, az ezredsegélyhelyen gyógyítják. 1915. augusztus 1-én főhadnaggyá nevezik ki.

„Megsebesültem 1914 szeptember 6-án Pichav-ánál, fejvágást kaptam srapnell golyótól. 1914-ben november 18-án Krakkótól északkeletre Lengyelország körül, a német határhoz közel. Az oroszok Munkács felé nyomultak és mi Sulosova mellett voltunk, ott sebesültem meg újra. Támadás volt és én a kardommal a jobb kezemben támadtam, akkor kaptam egy jobb felsőkar lövést. Harmadik sebesülésem 1914 október 27-én Ivangorodnál történt. A bal ujjamon, de nem számítottam sebesülésnek, bár meglátszik a helye.”

Több könnyebb sebesülése után 1915. szeptember 13-án ezredének nagy részével együtt Lemberg (Lvov) közelében harc közben hadifogságba kerül. Kijeven, Darnicán, Irkutszkon keresztül a Bajkál tó déli részén lévő Tayga községbe szállítják. Rövid időn belül megkísérli első szökését, de a kínai határnál elfogják és a szibériai berezovkai fogolytáborba szállítják. Pár heti fogság után újabb szökésre készül és július 12-én megindul nyugat felé. A vonaton, de főleg gyalog megtett útnak Irkutszk, Krasznojarszk, Novonyikolajevszk, Cseljabinzsk, Petrográd, Viberg, Helsingfors, Tamerforst, Rickimeki, Uleaborg, Toranea a főbb állomásai, míg végül Habarandánál sikerül átlépnie a svéd határt.

A szökéssel kapcsolatban érdekes részleteket tudhatunk meg Endresz egy későbbi visszaemlékezéséből:

„A tiszteknek naponta 2 óráig volt szabad sétálniok kint, természetesen őrizet alatt és erre a sétára alapítottuk mi a Pikász Ottóval a szökési tervünket. Egy szép napon, mikor már eléggé előkészültünk és tudtuk a szokásokat a fogolytáborban július 7-én vagy 8-án indultunk el. Eltereltük a post figyelmét, azt hiszem valami labdával, amit ide-oda dobáltunk és abban a pillanatban, mikor az nem nézett oda egy 100 méternyire lévő másik barakk mögé futottunk. De ezzel még csak a tisztibarakkokból voltunk kint és a nagy fogolytáborban bent voltunk, még pedig a legénységnél. Ott maradtunk 1 hétig, csak pár altiszt tudott rólunk, azok segítettek elbújni, mikor kellett, együtt mentünk dolgozni, a legénységgel, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Azért nem mentünk tovább ki a táborból, mert tudtuk, hogy keresni fognak bennünket. Ott csak egy vasút volt, arra vigyáztak természetesen és a környékre is küldtek egy csomó kozákok lovon, akik átkutatták az egész határt. Ezt kellett kivárnunk, de ezt mi már előre tudtuk, s így a tervünket így csináltuk meg. Természetesen a kozákok visszajöttek 3-4 nap múlva, mert minket hiába kerestek, mi ott voltunk a legénységi barakkban. Egyszer névsorolvasáson is részt vettünk, akkor bizony igen dobogott a szívünk, de nem volt semmi baj, nem vették észre, hogy többen vannak ott. Hogy ne ismerjenek meg egy német gránátossal ruhát cseréltem és egy bécsi osztrák fiútól 2 rubelért megvettem a bajuszát. Igen szép nagy bajusza volt, és azt egy Pór nevezetű önkéntes káplár a fogolytábor színházában lopott spirituslakkal preparálta, így ragasztottam fel. Nagyon kellett vigyáznom, hogy le ne jöjjön, bizony alig aludtam az első éjszakákon, de azután megszoktam. Ilyen maskarával éltünk ott egy hétig, sokat drukkoltunk, izgultunk. Mikor azután a kozák patrul visszajött és nem talált meg minket elhatároztuk, hogy ma éjjel, bár esős, sötét idő volt, hogy megyünk ki innen. Előzően kerítettük civilruhát is, egy német katonától vettem át a sötétkék ruháját és a szakáccsal hozattam még előzően cipőt és kalapot is. Ezen az éjjelen átmásztunk a keritésen, bár minden 100 méternyire post volt, aki ha észrevesz azonnal agyonlő, mert ehhez joga volt. Mi mégis ott másztunk át az Ottóval, ki is kerültünk szerencsésen, hasoncsúszva. Körülbelül 20 km mentünk abba a városba, ahol már egyszer voltunk bezárva Vernantingsba. Attól keletre masiroztunk kissé esőben, sötét Szibériában. Rettenetes volt sohasem fogom elfelejteni. Ott akartunk felszállni a vonatra. Miután civil ruhánk volt, azt vettük fel, ezt a ruhát ugyan csak a vonaton használhattuk, mert arrafelé nem ilyen ruhában járnak a benszülöttek, de a vonaton nem volt feltűnő, hiszen lehettünk kereskedők is....

Nagyon szerettünk volna térképeket is szerezni, és passust. Erre tettem is lépéseket miután a foglyoknak megengedték, hogy a városba bejárhassanak egy fogorvosnőhöz, azt próbáltam rávenni, hogy segítsen. Sokkal idősebb volt mint én, de mégis megpróbáltam szépen ránézni és simulni is hozzá, mikor a fogammal babrált, de nem volt hajlandó velem szerelembe keveredni. Igen komoly nő volt nagy patrióka és nem akart szerelmes lenni belém. Nem mondtam neki soha nyíltan, hogy mit akarok, de egy jó fogamat kifurattam, csak hogy minél tovább járhassak oda, hátha összebarátkozom vele. Hiába volt minden nem szerzett passust és a jó fogam mégis ki volt fúrva! ...Azt határoztuk el azután Ottóval, hogy én miután jól rajzoltam, hát rajzolok majd orvosi osztrák-magyar passust, s azt mondjuk a vonaton, hogy mi elhelyezett osztrák-magyar orvosok vagyunk, akik utaznak egy másik táborba. El is készítettem a passust és olyan szép lett, pedig még a bélyegzőt is kézzel rajzoltam rá, de nem lehetett észrevenni, hogy nem valódi. Pór kérte kölcsön valakitől az eredetit és a stampli igen szép lett.”

1916. szeptember 1-én kapja meg ideiglenes útlevelét Endresz a stockholmi osztrák-magyar követségtől. A bécsi úti célt Berlinen keresztül hat nap alatt éri el. Ezredénél Körmenden jelentkezik, majd 1916. szeptemberében pilótaképzésre saját kérelmére a bécsújhelyi pilótaiskolába vezénylik.

„Először megfigyelőnek képeztek ki bennünket, ha majd ezt elvégeztük, akkor be leszünk osztva valamelyik frontra egy századhoz, de ott is még 6 hónapig kellett szolgálni, hogy kész pilóta legyen az ember. Azaz, hogy a pilóta iskolába kerüljön. Ezt a későbbi pilóta iskolát „Flosch”-nak hívták, azaz Flieger Offisiers Schule. Itt Bécsújhelyen sok tanár volt, csupa régi repülő, akiket mi félisteneknek néztünk és igen respektáltuk őket. Ezek természetesen már rendes pilóták voltak és viselték a gallérjukon a ballont.”

Kiképzése után előbb Albániában, majd az olasz fronton megfigyelőként, később mint vadászrepülő tábori pilóta teljesít szolgálatot. 1918-ban tapasztalatait már Campoformidoban, a vadászrepülő iskola oktatójaként hasznosítja. Ezidőben itt volt pilótakiképzésen egy fiatal megfigyelő tiszt, Wilcsek (Magyar) Sándor is, akit Endresz szintén oktat néhányszor, de kiképzését nem fejezi be.

1918 nyarán Igalónál lezuhan, pár heti kórházi ápolás után újra a frontra megy, ahol a forradalom kitöréséig marad. Mint tábori pilóta, négy légi győzelmet aratott.

1919. december 1-én kiadott Illetménykönyve tanúsága szerint az alábbi vitézségi érmekre jogosult:

III. osztályú vaskoronarend, II. osztályú katonai érdemkereszt, ezüst, bronz legfelső elismerés, II. osztályú vaskereszt.

Háborús érdemeinek köszönhetően két ízben kapta meg a legfelsőbb dicséretet (Signum Laudis), majd a Katonai Érdemkereszt III. és a német Vaskereszt II. Osztályával ismerik el kiemelkedő érdemeit. A háborús kitüntetései közül a legmagasabb a Vaskoronarend III. Osztálya, melynek adományozásáról Károly király a következő táviratban értesítette: „Megelégedéssel vettem tudomásul ragyogó teljesítményeit és Vaskoronarendem III. Osztályát a kardokkal adományozom. Károly.” A kitüntetéssel kapcsolatos érdekes - és Endreszre olyannyira jellemző - történetet egyik tiszttársa később így mesélte el:

„1917 tavaszán Skutariból Tiranába költöztünk a századdal. Egy amugyis forró nyári nap délelőttjén ott beszélgettünk a tiranai repülőtéren. Gyurkának a küldönc sürgönyt hozott, elolvasta és szó nélkül zsebre gyűrte. Úgy látszik, a hivatalos ügymenetnek valami köze volt Gyurka sürgönyéhez, mert derék-jó kapitányunk – Libano -, néhány nap múlva heves szemrehányásokkal támadt – minden bevezetés nélkül – Gyurkának. Du Endresz, kaptál te néhány nap előtt valami sürgönyt? Igen, hát akkor mért nem szóltál? A kézhezvételt már rég el kellett volna ismerni. Persze most örvendhetünk az A.O.K. dorgálásának. Te ugyan nem, csak én mert nekem adressálták. Hát beszélj már, micsoda sürgönyt kaptál, és kitől?

A király, Károly király küldte, itt van a zsebemben, tessék, kapitány ur, felelte Gyurka.

Ez volt az a sürgöny, melyben Károly király maga gratulált Endresznek, még a gyalogságnál véghezvitt önfeláldozó hőstettéhez. Ő pedig nem tartotta szükségesnek hogy akár kapitányunknak, akár nekünk erről említést tegyen. Nem akart, mondta, dicsekedni...”

1923-ig a magyar légi csapatoknál teljesít szolgálatot, utolsó ismert állomáshelye Szombathely. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a Győrt védő 4. repülőszázad parancsnoka. Ekkori szerepléséről egymásnak ellentmondó adatok érhetők el. Felesége későbbi nyilatkozata szerint: „1919-ben a kommunizmus alatt többször Bécsbe repül és így tartja fenn az összeköttetést a magyarországi és bécsi magyar ellenforradalmi körök közt.” Az óceánrepülést követően adományozott kormányzói elismerés alacsonynak ítélt fokozatát viszont éppen Endresz egykori baloldali szereplésével magyarázták.

Érdekes lehet Endresz példáján keresztül az akkori repülők anyagi javadalmazásának vizsgálata. A szombathelyi repülőszázadnál 1920 szeptemberéig vezetett könyvecske szerint 1919 decemberében 2398,85 korona illetményt írtak jóvá számára, melyből 500 koronát tett ki a pilóta- és 465 koronát még egy ún. különleges pótdíj. Ez utóbbi két hónap múlva, a pilótadíj pedig három hónap múlva tűnik el a járandóságok sorából a trianoni szerződés tiltó hatálya okán